„Ez az ember vagy ezernégyszáztíz éve itt időzik, hordák, csürhe csoportosulások őrjöngtek a búvóhely bejáratánál. Járvány szedte áldozatait. Az aszály elapasztotta a tejet, kiszárította a húst, az életet adó állatokat ott végezte ki a lépcsősornál. Fügefa virágzott a páfrányos mellett. Élni kezdett a kamilla, mintha a nap sok kis szirmos ondóját küldte volna az ember elgyötört földjére.
Ez az ember itt van a barlangjában már öt éve. Bocsánat Ötszázöt. Ötezer.
Megállnak a látogatók csoportjai, vizitálók, ellenőrök, iskolai osztályok, egy nyugdíjas klub tagjai, eltévedő érdeklődők. Kérdeznek.”

   „– A problémák nélkül minden rendben van (…)?
– Persze, úgy minden fasza.” (Radics Péter)

„Már pirkadatkor az ablakból kémlelte az utcát. A postás fél tíz után pár perccel érkezett, és pontosan kiszámolta a konyhaasztalra a hatvankétezerháromszázhúsz forintot. Két húszezres, két tízezres, egy kétezres, egy kétszázas, egy százas, egy húszas. Egyszer kíváncsiságból lemérte a konyhai mérlegen, huszonnyolc grammot nyomott, alig többet, mint a lelke. A nadrágzsebébe gyűrte a papírpénzt, leemelte a fonott kosarat a kamra felső polcáról, és útnak eredt. Amint Icuka meglátta, a húspult mögé perdült, és már emelte is a parizerrudat, de Lajos határozottan intett, hogy tegye le, és egy jó darab húsos szalonnára bökött, meg a paprikás főtt sonkára, hogy abból kér tizenöt dekát. Tizenhét lett, maradhat? Maradhat, felelte Lajos, Icuka legnagyobb döbbenetére.”

„Az öregasszony „kedves”-nek nevezi a fiút. Persze, neki mindenki „kedves”. Így szólít mindenkit, aki valamiképpen része az életének. Öreg, tehát ma már kevesen vannak azok, akik részei az életének. A fiú udvarias és kötelességtudó. És tiszteli az idősebbeket. Ezt az asszonyt meg pláne. Országosan ismert művészről van szó, ez külön is imponál neki. Persze, örömmel kíséri sétálni. Nincs abban semmi. Sőt, megtiszteltetés.
Séta közben az öregasszony belekarol a fiúba. Nem kapaszkodik belé, hanem úgy fűzi át a karját a fiú karján, mintha összetartoznának. Mesél az öregasszony, magyaráz, viszi a szót, beszél a fiatalságáról, arról, hogyan bújkált a háború idején. Elmondja, miképpen vitték el a testvéreit meg a szüleit is Auschwitzba. És hogyan menekült meg ő. Aztán mesél arról, miket fest. És közben magához szorítja a fiú karját. És mosolyog, és oldalról nézi a fiú arcát, és olykor-olykor könnyes a szeme.”

„A fiatalok beadják a cuccaikat, elpályáznak a feltörekvő dj-t hallgatni. Gyorsan odamegyek a pulthoz bónért, ez ilyen helyi játékpénz, amire az itteni dolgozók olcsón tudnak piát kapni. A szabadnapomra spájzolok, meló közben ugyanis nem tanácsos benyomni. Nem azért, mert tiltanák, azt ki nem szarja le, hanem mert durván szétesik tőle az ember, és a végén elúszik a bevétellel. Mert okosba azért csinálok magamnak is, nem vagyok hülye, ilyen órabér mellett naná. Telefonom csutkára feltöltve, de még semmi. Addig jó. Nem igazán tudok mit kezdeni magammal, úgy döntök, ideje szerezni néhány melegebb pulóvert, mielőtt kezdődik az őrület. A talált tárgyakból öltözködöm.”