Tények és értelmezések

– A zsidóknak csak gazdagságot köszönhet ez az ország, mi okunk volna hát haragudni rájuk? Ők testvérként bánnak velünk, ezért igazán nem jár ellenségeskedés.

– Ma már mindenki tudja, hogy a Palesztinába költözöttek boldog új hazára leltek. De a régi hazájukban megmaradt zsidóknak is nagyon megjavult a soruk. Amióta eltűnt a zsidó verseny, elgyengült, sőt egészen megszűnt a zsidógyűlölet is. A közvélemény örvendetes módon megváltozott. Voltak országok, ahonnan a zsidókat el sem akarták engedni. Így beszél egy palesztin és egy zsidó az Ősújországban, a cionizmus atyjának, Herzl Tivadarnak a látomásában, az 1923-ra immár két évtizede virágzó zsidó Palesztináról. Egy évszázad múltán, a holokauszt közbeiktatódásával felmérhetetlen a távolság. Ha az ember (történelme, társadalma, nemzete, kultúrája, érdeke stb.) olyan lenne, amilyennek az utópista képzelet feltételezi, utópiára nem lenne szükség. A kiinduló emberkép tarthatatlan; az utópia valóra válása kilátástalan.

Mégis, mégis. A poszttruth és alternatív tények világában bármennyire idejétmúltnak hat, ragaszkodom néhány megcáfolhatatlan adathoz. Átugorva több ezer év előzményeit tény, hogy az ENSZ 1947-ben elfogadta egy zsidó és egy palesztin állam kikiáltását. Tény, hogy csak a zsidók éltek vele, 1948 májusában. Az Arab Liga elutasította a kétállami koncepciót, és egyetlen, általuk uralt országot követeltek. Az arab államok többsége dzsihádra szólított fel. Izrael összes szomszédja: Egyiptom, Libanon, Szíria, Transzjordánia azonnal háborút is indított ellene, kiegészülve a nem szomszéd Irakkal. Az első arab–izraeli háború (1948–1949, tizenhárom hónapon át) arab vereséggel ért véget. Hétszázezernél kissé több palesztin menekült el, és mintegy százötvenezer maradt lakóhelyén. Tény, hogy Egyiptomból, Szaúd-Arábiából, Irakból és a térség más területeiről együttvéve még több zsidót űztek el. Tény, hogy 1956 októberében Anglia, Franciaország és Izrael a Szuezi-csatorna államosítása, illetve a Tirani-szoros lezárása miatt megtámadta Egyiptomot. A háború nemzetközi nyomás hatására kilenc-tíz nap múlva ért véget. Tény, hogy 1967-ben Egyiptom, Jordánia, Szíria és Irak ismét Izrael felszámolására tört. Az idegen testet azonban most sem sikerült eltávolítaniuk. Sőt, a hatnapos háború során Izrael elfoglalta a Gázai övezetet, Ciszjordániát, Jeruzsálem egy részét (vagyis azt a területet, amelyen létrejöhetett volna a palesztinok állama), továbbá a Golán-fennsíkot és a Sínai-félszigetet. Ezt visszaadta Egyiptomnak, miután az Egyiptom és Szíria vezette arab koalíció 1973-as októberi támadását, a húsz napig tartó jom kippuri háborút követően, 1979-ben Egyiptom békét kötött Izraellel, amit Jordánia is megtett. És tény még egy országok közötti, elnyúló megismételt háború, hogy csak annál maradjak. Izrael 1982 nyarán megtámadta Libanont, hogy az Arafat irányította szervezetet kiűzze, mivel folyamatos terrorakciói fenyegették. Jóllehet az eredeti cél teljesült, Izrael három évig tartó dicstelen háborúba bonyolódva, egy biztonsági sáv kivételével kivonult Libanonból. 2006 júliusában Irán némiképp kinyújtott karja, a Hezbollah támadásai nyomán Izrael újból bevonult Libanonba. Ezúttal a háború két hónapig tartott. 

Bár Izrael létezésének elutasításáról mára nemcsak Egyiptom és Jordánia mondott le, tény, hogy a nem arab Irán 1979-től – ellentétben a korábbi évtizedek jó viszonyával – mindenkinél ellenségesebbé vált. „Halál Izraelre”, ez nem üres szóbeszéd. Tény az is, hogy az Izrael iránt barátságos sah önkényuralma gyermeteg kezdet volt az ajatollahok teokráciájához képest. Ugyancsak tény, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt Izrael a Jaszin sejk alapította iskolák, kórházak, könyvtár és óvodák széles hálózatának jótékonysági szervezetét támogatta. Tény, hogy az utóbbi az Arafaténál is ellenségesebb és erőszakosabb Hamásszá alakult át. Izrael tehát abba a verembe esett bele, amit legalábbis metaforikusan maga ásott. A vesződséges tényleges ásást megbocsáthatatlanul a Hamászra hagyta. A Hamász 1988-as alapító kartája leszögezi: „Ha lemondunk Palesztina bármely részéről, annyi, mintha az iszlám egy részéről mondanánk le.” A 2017-es változat a „cionista projektet rasszistának, agresszívnek, kolonialistának, expanzionistának” nevezi. Ragaszkodik az egész Palesztinához, „a folyótól a tengerig kompromisszumok nélkül, elutasítva a cionista entitást. Izrael Állama teljesen törvénytelen.” A zsidók megölésére uszító korábbi szöveg helyébe lépő „bármilyen emberi lény nemzeti vagy vallási üldözésének elutasítását” fél éve tesztelhette a világ.

Tény, hogy a szunnita Hamász és egyáltalán a szunnita palesztinok legfőbb támasza ma a síita Irán. Pedig 1980-tól Irán és a szunnita vezetésű Irak között nyolc éven át tartó háború folyt. A minimum ötszázezer, maximum egymillió közé becsült iráni, valamint a hozzávetőleg háromszázezer iraki halott meg az anyagi pusztulás lényegében elfelejtve. Tény, hogy a nemzetközi közvélemény fórumain a gázai hadviselés hozzá képest elenyésző számú áldozata kiváltotta konsternációt annak idején sem közelítette meg. A napjainkban is folyó síita-szunnita kölcsönös mecset- meg egyéb robbantgatások is, bármennyire képtelen, szép csendben zajlanak.

*

„Európának rakétákkal kellene segítenie a Hamászt, a rohadt cionisták ellen. Izrael még a náciknál is szörnyűbb.” A (nagy)mondást már a Hamász első terrortámadásait követően indította útjára egy akkortájt nálunk is divatos, de legalább kellően zagyva francia filozófus. Az abszolút irigy még a pusztulásukat is irigyli a zsidóktól. „Gázai holokauszt” – magától értetődő toposszá lett. De ez is kevés. „A cionista entitás olyan súlyos bűnöket követett el, amelyek meghaladnak mindent, amit a világon valaha tapasztaltak. Ez a palesztin holokausztot ezerszer nagyobb atrocitássá teszi” – tette közzé az újbalos nyugatit visszhangzó arab forrás. Fentebb nem éppen dicsé­rően szóltam Izrael politikájáról. Lévén kétségkívül demokrácia, a bírálat nyilván a választók jókora hányadát is érinti. Ko­ráb­bi írásomnak rögvest az első bekezdésében sem kíméltem Izrael vezetését (Megfontolások, ÉS, 2023/44., nov. 3.). Mégsem jutott eszembe felmondani a szoká­sos formulát: Izrael bírálata nem antiszemitizmus. Jobbára akkor hangzik el, ha Izrael létét ilyen vagy olyan módon megkérdőjelezik, ami nem kimondottan anti-antiszemita megnyilvánulás. Ideillik a „Szabad Palesztinát!” jelige harsogása, Dávid-csillagok falra festegetésének kí­sé­retében. Egyébként akkor is, ha nem éppen a Hamász gyilkolászása teremtené meg a jóízű al­kal­mat. Minimum kétértelmű, bár hangadói angyalian tudatlanok – hiszen csak progresszív egyetemisták –, és se írnak, se olvasnak, se festenek, se néznek, csak tüntetnek. Hogy jobban vegye ki magát, az amerikai kormányzó demokrata pártot a centrumból balra húzó politikusoknak meg híveiknek, ezeknek a (kiknek is?) „hasznos idiótáknak” (copyright by Lenin) lelkes támogatásával.

Az ÉS-ben 2023. október 7. után négy hónapon át minden számban szó esett Izrael visszacsapásáról. A vélemények eltértek. Az egyik pólus(hoz közeliek) szerint, a Hamász cselekedetei a palesztinok igaz ügyén nem változtatnak. Ha netán ez túlzás, az izraeliek igaz ügyéről sem lehet beszélni. Évtizedek óta mindkét oldal egyaránt saját szélsőségeinek a foglya. A (neo)kolonizáló Nyugat felelőssége kiáltó. Izraelnek több időt kellett volna hagynia a visszacsapás módjának kidolgozására. Akármilyenek a körülmények, tűrhetetlen, amit Izrael tesz Gázában. Ráadásul, további terrornak is megágyaz. Egyúttal az antiszemitizmus fellobbanását idézi elő. Nem számít, hogy a palesztinok és általában az arabok mekkora hányada ért egyet a Hamásszal, mivel véleményéért senki nem büntethető. Fasiszták pedig mindkét oldalon vannak, akik gátolják a kétállami megoldást.

A másik pólus(hoz közeliek) szerint a palesztin nép/nemzet elnevezés félrevezető, a Palesztina területén élő arabok helyett. Ugyan nem zárható ki, de nem is nyilvánvaló, hogy Izrael akciói eleve jogsértések. Részletenként vizsgálandók, bármilyen nehéz, a jogos hadi célt és az áldozatok arányosságát szem előtt tartva. Szándékuk bizonyosan nem a civilek gyilkolása, ellentétben a Hamászéval. A vélemény valóban nem büntetendő, de a terrorakció segítése / tevőleges támogatása sem? A nagy háborúk tanúsága szerint a polgári áldozatok egyébként, bármily borzalmas, másodlagosak. Amíg a palesztin-arab mélyen gyökerező Izrael-ellenes közhangulat/érzület változásának az oktatástól a médiumokig nincs tartós nyoma, a kétállami megoldás reménytelen.

Néhány kiegészítés. Ha a nőkéhez és gyerekeikéhez az öreg férfiak aránya volna négyzetkilométerenként hasonló, akkor azzal vádolnák Izraelt, hogy rájuk vadászik? Ugyan minden soha nem megengedhető, mégse méltányos az Izraelt meghirdetett programjukhoz hűen elpusztítani szándékozók segítségére lenni. Márpedig ennyit tesz elismerni Izraelnek jogát az önvédelemre, egyúttal érdemleges alternatíva felmutatása nélkül elítélni a választott módot. Kétségtelen, a hírek elkeserítők az egyiptomi határ közelében összetömörült/összetömörített, elemi szükségleteik kielégítésében akadályozott közel másfél millió gázairól. Az is kétségtelen, hogy a közösségi médiával felturbózott kommunikációs térben Izrael igencsak vesztésre áll; a hamarjában kimondott kategorikus ítélet a nyerő. Nyugat-európai vezető politikusok ellentmondásos nyilatkozatain sincs mit csodálkozni, tekintettel a hatalmas iszlám (identitás)világra és az energiapiacra. Legszívesebben zárójelbe tennék, hogy Izraelnek újra és újra a létéért kell küzdenie. Mintha az ÉS több hangadója se érezné át: egyrészt, másrészt. Tegyük fel, Izrael néhány hétig csak csendben nézelődött volna, vajon mi lesz? Ekkor megtörtént volna a csoda: kellően elmélyül szerte a világban, mit és miért követtek el a terroristák? „Tudtam róla, de nem hittem el. És mivel nem hittem el, nem tudtam róla” – írta annak idején Raymond Aron. Miről is? A választ az olvasóra bízom.

*

Újabb és újabb terrorista akcióknak a veszélyét természetesen a legkevésbé a sikeres antiterrorista műveletek (f)o­kozzák. Továbbá, függetlenül attól, hogy az utóbbi évtized Gázáját mennyire jellemezte a nyomor, sokkal közvetlenebbül megágyaz a terrornak a rövidlátás, a következetlenség, az elvtelenség, amiről már szóltam. Aktuális szemléltetésként pedig a Nyugat és Izrael nem most kezdődő össze-vissza beszéde: terroristákkal nem tárgyalunk, és cselekedete: dehogynem, jó ideje arról győzte meg a Hamászt, hogy az öldöklés elégtelen. Rabul ejtendő minél több, így-úgy megerőszakolt civil túsz is. Ráadásul, ilyen nem is létezik: „ebben az entitásban nincs polgári társadalom”.

Egyre megy tehát a véletlenül éppen a helyszínen tartózkodó békés gyerek, anya, apa, nagyapa vagy a korábban letartóztatott és elítélt; ez is túsz, az is túsz. Értékük azonban mégsem azonos. A hosszas alkudozás csak keveseket elképesztő tárgya egy-egy apa, nagyapa, avagy időközben meghalt/megölt nő cseréje elítélt terroristák garmadájáért. A terrorista hálózat legalább helyi megsemmisítése helyett, bővített újratermeléséhez teremtve alapot. Ha az izraeli kormány, élén sokszoros miniszterelnökével úgy végezte volna a dolgát, ahogy kellett volna, erre az 1973-as háború kezdetének ötvenedik évfordulóján nem kerülhetett volna sor. És ami még ijesztőbb, egy általuk felhizlalt terrorszervezet elleni, már eddig is közel ötször tovább tartó háborúra, mint az 1956-os, 1967-es és 1973-as országok közötti háborúk együttvéve. Negatív velejáróiról és következményeiről kizárólag egyet tudunk: beláthatatlanok.

Ebben az értelemben Izrael az okozója az antiszemitizmus fellobbanásának. Azonban – túl azon, hogy különösebb aktualitás, sőt élő zsidók se szükségesek hozzá – helyénvalóbb a rövidre se látó, álhumanista bevándorláspolitika, a torz módon multikulturalistának nevezett gyakorlat, valamint a palesztin-arab ideológiát követő újbalos aktivizmus szerepéhez kötni. Hiszen az igazi áldozatok, mint mindenki tudja, mindig az ő oldalukon vannak. Félretéve, hogy változatlanul nincs kedvemre a könnyű kézzel gyakran odavetett fasiszta jelző, e minősítés egyik oldal szélsőségeseire se talál. Irán (vezetői, meghatározó aktivistái, odaadó hívei) meg a Hamász, a Hezbollah, a jemeni hútik eszme- és cselekvésvilága az iszlám mára érvényes jegyeit mutatja. Amennyiben totalitariánus vonásaira figyelek, a bolsevista minősítés hogyan mellőzhető? Az izraeli telepesek fanatizmusa, beszűkült szemlélete, polgári és nemzetközi jogot felrúgó provokatív viselkedése, fundamentalista harcias vallásossága akár rokoníthatnák is őket velük. De a vallásosságot deklaratíve mind a bolsevisták, mind a fasiszták tagadják. A két szélsőség radikalizmusának nemzetközi beágyazottságát, saját társadalmán belüli helyzetét, kritikai fogadtatását pedig illetlen egy lapon említeni.

A háború polgári halottainak száma, legyen mégoly nagy, mint a hirosimai atombomba okozta, önmagában nem mérvadó. Hozzászámítandó, hogy megóvta-e a világot  hasonló vagy még nagyobb pusztulástól? Valamint hogy a második világháború lerövidítése több élet megkímélésével járt-e, mint nélküle történt volna? Ha azonban kellően cinikus, vagyis realista vagyok, akkor a mindenkor tagadhatatlan adu ász a győzelem. Szaporodnak tehát a kér­dőjelek. Nem annyira a Hamász, mint a rendíthetetlen destabilizáló Irán jövője körül. Megnyugtató vá­laszt akkor sem mernék adni, ha ma­gányos volna. De ott van vele Kí­na, Oroszország és a náluk is kedvesebb Észak-Korea. Ez itt a kérdés.

Elég egy futó pillantás a Közel-Kelet térképére, hogy lássuk, ki kiknek az útjában áll. A területek méretén és elhelyezkedésén túl, a lélekszámot is figyelembe véve. Az illetékesre: Arafatra hivatkozom. A (palesztin-arab) nők méhe – ahogy bebizonyosodik most Gázában – a legerősebb anticionista fegyver. Amúgy az amerikai választások közeledtével általában, és az elnök meg pártja helyzete alapján különösen, hogy nézne ki, ha az egyre gyakoribb zavarodott megnyilatkozásokon túl, közel-keleti békéltetési próbálkozásokra se futná? Egy ismét meg nem valósuló, sőt meg se valósítható vízió a Közel-Keletről mégis több a semminél. Utópiával kezdtem, azzal is fejezem be. És lakozik a farkas a báránnyal. A tehén és a medve legelnek, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik. Nem ártanak és nem pusztítnak sehol (Ésaiás 11. 6, 7, 9).