Látszategység

Ádám Zoltán szerint (A helyzet – és ami belőle következik, ÉS, 2024/15., ápr. 12.) „nem is olyan nagyon régen, két és fél évvel ezelőtt” az ellenzéki győzelem lehetőségét a rezsim soha nem látott mértékű osztogatása, háborús pszichózis keltése, demagóg népszavazás kezdeményezése „iktatta ki”.
Elfelejtette viszont hozzátenni, hogy e lehetőség elmulasztásában az ellenzék látszategysége közel ekkora szerepet játszott. És éppen ezért az ellenzék az újratermelt fideszes kétharmad láttán nem is hullhatott darabjaira, mint a szerző állítja, mert soha nem is volt egységes előtte sem. Aki akarta, láthatta, a DK egy pillanatig sem nyugodott bele abba, hogy Márki-Zay nyerte az előválasztást.
Mindezek ismeretében téves gondolatmenetnek tartom azt is, miszerint „[h]a sikerül megőrizniük a csaknem kétmillió választó által támogatott ellenzéki egységet, a rezsim mai morális megroppanásakor a parlamenti ellenzék jelentené az első számú, természetes opciót a kormánnyal szemben. Akkor nem Magyar Péter diktálná a politikai ütemet, hanem a parlamenti ellenzék vezére.
Egyrészt szerintem nem sikerülhet megőrizni azt az ellenzéki egységet, ami – ismétlem – soha nem létezett, másrészt fel kell tenni a kérdést, mennyit is ér a jelenlegi „parlamenti ellenzék”, és ki az a parlamenti ellenzéki „vezér”, aki diktálhatná „a politikai ütemet”.
A cikkíró szóhasználata szerint ezeknek a feltételeknek csakis, ki nem mondottan is Gyurcsány Ferenc felelhetne meg. Viszont, ha el is fogadnánk a feltételezést, hogy a csaknem kétmillió választó valamiféle ellenzéki egységet valóban támogatna is, egy jó része Gyurcsány vezérségét biztosan nem.
(Ezt egyébként a cikkíró is érzi, amikor hozzáteszi: „Persze hogy nem egyszerű a pártját az elmúlt 12 évben egy latin-amerikai típusú, perszonalizált szociálpopulista mozgalommá formáló Gyurcsány Ferenccel együttműködni.”) 
Vagyis végül is megint ott vagyunk, ahol már tizennégy éve tartunk Gyurcsánnyal kapcsolatban, se veled, se nélküled.
Úgyhogy lehet itt álmodozni szép sza­vakkal arról, hogy a feladat egy „li­be­rális-demokrata pólus újraformálása: egy olyan politikai közösségé, amely hosszú távon képes hozzájárulni egy modern, európai és szolidáris Magyarország létrehozásához”, mi­köz­ben a „csaknem kétmillió” egy je­lentős része számára mégis ma már Magyar Péter diktálja a politikai ütemet.
A Magyar Péter-jelenség dilemmáját a cikkíró mindezek után elintézni véli a személye becsmérlésével. De ebben legalább létrejönni látszik az ellenzéki, sőt már-már a nemzeti együttműködés rendszere.